Olyan csöndes téli éjszaka volt, hogy hallani lehetett, amint a hópelyhek eggyé válnak a több centi vastag hótakaróval, amely beborította a hegyeket, utakat és a háztetőket is. A csöndet csak egy-egy kóbor kutyaugatás törte meg, azok sem a holdat vagy a csillagokat ugatták, valami mást érezhettek… valami megmagyarázhatatlan békét, mely az egész falut ellepte a hóval és a füstölgő kéményekkel együtt.
Egy álmos hóember bámulta a kis templom ajtaját, ahová ünnepelni jöttek össze az emberek. A mise végét harang jelezte, finom énekszó hangzott fel, és a hívek hazaindultak. Utoljára egy őszes néni hagyta el a templomot, látszott, nem nagyon akaródzik neki hazaindulni. Szenteste volt, és ő, mint mindig, most is egyedül töltötte az ünnepet. Senki sem látogatta meg. Hiába volt sötét az utcákon, ő magabiztosan indult hazafelé… Ezerszer megtette már az utat a kis templomból a macskaköveken át az apró házikóig. Szülei háza volt ez, majd az ő családjáé, ám több éve csak Cicó nyávogása és az ő halk, öreges éneke törte meg a falakból áradó ólmos csendet.
A nénike már messziről látta, hogy a kéménye nem füstöl. Nem azért, mert a mise alatt nem volt, aki megrakja a tüzet, hanem úgy általában nem volt fája. Vagyis hát hogyne lett volna, hiszen a polgármesterasszony mindenkinek lerakatta az udvarába. De nem volt, aki felhasítsa, bepakolja a kis ház tornácára.
Nehezen lökte be a kaput, a hó eltorlaszolta a bejáratot… Tíz centi eshetett a mise kezdete óta. Óvatosan csoszogott el a házig, remegve nyitotta a zárat. A kulcs jéghideg volt, szinte ráfagyott elgémberedett ujjaira. Bent gyertyát gyújtott… úgy gondolta minek ide fény, hiszen maga van és Cicó, az öreg kandúr. Nekik a gyertyavilág is elég.
Kisvártatva matatást, kaparászást, suhogást hallott kintről. Rémülten botorkált ki az ajtóig, biztos volt benne, hogy betörő, aki szenteste fog rárontani, amikor még kiszolgáltatottabb, még gyámoltalanabb. A nyugdíja utolsó ezresei a gumicsizma szárában lapultak egy öreg harisnyába betekerve. Arra az esetre tette félre, hátha mégis meglátogatják az unokái… most ez a valaki el fogja venni tőle. Már egészen szédülni kezdett a rettegéstől, a hang egyre közeledett, a fülében lüktetni kezdett a vér, amikor valaki kopogtatott:
– Csókolom, itthon teszik lenni? Tessék beengedni.
Az asszony évek óta nem hallott olyan tiszta gyermekhangot, mint azon az estén. Résnyire merte csak kinyitni az ajtót, maga sem hitte el, amit ott látott. Egy kötött sapkás, ötéves forma kisgyerek állt előtte, arcát pirosra csípte a fagy. Kezében egy nagy kosár volt, látszott, alig bírja tartani.
A néni kitárta az ajtót, hogy beengedhesse a gyermeket, amikor meglepetésében kiesett a kezéből az égő gyertya. Ott volt az udvarán az egész falu. A férfiak fele fát vágott, a másik fele a havat tolta el a rozoga kapu elől. Az asszonyok pakolták a fát, néhányuk akkor kanyarodott be az udvarra székekkel, kosarakkal megrakva. Nem telt egy órába, és meleg tűz ropogott a kályhában, körülötte legalább tíz család mulatott boldogan, és körükben ott mosolygott az oly régóta magányos néni.
Mind eljöttek hozzá ezen az éjjelen, volt, aki csak vacsorára, volt, aki csak egy kupicára, de mind itt voltak, az egész falu. A gyerekek kerek szemmel hallgatták meséit a régi időkről, az asszonyok meleg kaláccsal kínálták, a férfiak egész télre elegendő fát pakoltak az eresz alá. A néni évtizedek óta nem érzett ilyen melegséget.
A vendégek szép lassan hazamentek, a néni is nyugovóra tért. Boldog békével töltötte el a tudat, hogy nincs egyedül ebben a nagy, rideg világban. Mosollyal az arcán aludt el.
A tűz még sokáig lobogott a kályhában. A parázs messze repült a kéményen át, és táncot járt a tető felett. Senki nem látta ezt a táncot, talán csak az álmos hóember a templom előtt.
Csodálatos, csöndes téli éjszaka volt…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése