Hol volt, hol nem volt, volt egyszer hegycsúcs, ahol három kis fenyőfácska állt és arról álmodozott, mi lesz majd belőle, ha megnő.
Az első fácska vágyakozva nézett fel a csillagokra, amelyek úgy szikráztak fölötte, akár a gyémánt. *”Szeretnék kincsesláda lenni!”* – kiáltott fel. *”Beborítva arannyal és telve gyönyörű drágakövekkel. Én leszek a legcsodálatosabb kincsesláda a világon.”
A második tekintetével követte a kis patakot, ami szokott útján csörgedezett a tenger felé. *”Jó volna büszke hajónak lenni* – sóhajtotta – *átszelni a viharos tengert, hatalmas királyokat vinni egyik parttól a másikig! Belőlem lesz a legerősebb tengerjáró az óceánokon.”*
A harmadik fenyőfa lenézett a völgybe. Férfiak és nők sietősen tették a dolgukat a forgalmas kisvárosban. *”Én egyáltalán nem akarok elmozdulni erről a helyről” – mondta. “Szeretnék olyan magasra nőni, hogy amikor az emberek megállnak, hogy megnézzenek, felemeljék a tekintetüket az ég felé, és Istenre gondoljanak. Én leszek a legmagasabb fa a földön!”*
Múltak az évek. Eső jött és sütött a nap s a három kis fenyőfa nagyra és magasra nőtt.
Egy napon három favágó ballagott fel a hegyoldalon. Egyikőjük megpillantotta az első fenyőfát, és azt mondta: *”Csodálatos ez a fa! Éppen erre van szükségem.”* És a fa eldőlt a fényesen csillogó fejsze csapásai alatt. *”Most lesz belőlem az a szép kincsesláda – gondolta a fenyőfa – csodás kincseket kapok majd.”*
A másik favágó a második fát szemelte ki. “Ez a fa erős. Pontosan ilyen kell nekem.” És eldőlt a második fenyőfa is a fejsze ütéseire. *”Végre átszelem a tengert!” – gondolta. “Büszke hajó leszek, királyoknak való!”*
A harmadik fenyőfa úgy érezte, hogy egy pillanatra a szíve is megáll, amikor az utolsó favágó ránézett. Ott állt egyenesen és magasan, büszkén mutatva az égre. De a favágó nem nézett fel oda. *”Nekem bármelyik fa megteszi”* – mormogta, azzal kivágta a harmadik fenyőt.
Az első fenyőfa egy asztaloshoz került. De az öreg asztalos nem gondolt kincses ládára. Gyakorlott kezei alól egy jászol került ki. A szép fenyőfa nem gyémánttal és drágakövekkel lett tele, hanem fűrészporral és szénával az éhes állatok számára.
A második fenyőfa mosolygott, amikor a favágó elvitte a hajóépítőhöz. De nem valami nagy és erős tengerjáró készült belőle, hanem a fűrészelés és kalapácsolás után egy egyszerű halászbárka állt a víz partján. Mivel túl kicsi és gyenge volt ahhoz, hogy tengerre szálljanak vele, ezért egy tavon hajóztak rajta egyik parttól a másikig. Minden nap átható halbűz töltötte be és lassan beivódott a hajó deszkáiba, gerendáiba.
A harmadik nagyon meglepődik, amikor a favágó gerendákra hasította és otthagyta egy farakásban. *”Soha nem akartam más lenni, csak állni a hegytetőn, és Isten felé mutatni.”*
Sok-sok nap telt el és sok-sok éjszaka. A három fenyőfácska már majdnem elfelejtette egykori álmát. De egy éjjel egy fénylő csillag gyúlt ki éppen afölött az istálló fölött, amelyikben a jászol állt. Vándorok érkeztek és egy fiatal nő fektette gyermekét a jászol puha szalmájára. *”Bárcsak jobb helyet készíthetnék néki!”* – sóhajtott fel a férfi, aki mellette volt. Az anya megszorította kezét és mosolygott. A csillag rásütött a fényes és erős fára. *”Ez a jászol a legjobb hely neki”* – mondta az asszony. És az első fenyőfa rájött, hogy most nála van a világ legnagyobb kincse.
Évek múltán egy este fáradt utasok szálltak fel a halászhajóra. Egyikük azonnal elaludt, ahogy a hajó kifutott a tóra. Éjjel hirtelen feltámadt a szél és a víz fölött hatalmas vihar kerekedett. A hajó hánykolódott az óriás hullámok tetején. Tudta, hogy nem elég erős ahhoz, hogy az utasokat ilyen nagy szélben és esőben épségben a partra vigye. Ekkor felébredt a fáradt vándor. Felállt, kinyújtotta karját és annyit mondott: “Csend!” – és a vihar elült. Olyan gyorsan, mint ahogy kezdődött. A második fenyőfa pedig tudta, hogy a leghatalmasabb király volt ott azon az éjszakán.
Egy péntek reggel előhúzták az utolsó fából készült gerendákat is a rég elfelejtett rakásból. Összeácsolták, majd egy tomboló és gúnyolódó tömegen hurcolták keresztül. Megborzongott, amikor néhány katona egy ember kezeit szögezte a gerendáihoz. Rútnak és kegyetlennek érezte magát. De vasárnap reggel, amikor a nap sugaraival fellármázta a levegőt és a földről az öröm áradt, tudta a harmadik fa, hogy Isten szeretete mindent megváltoztatott.
”Mégiscsak megvalósulnak az álmaim – mondta. Nem leszek ugyan a legmagasabb fa az erdőben, de ettől a naptól kezdve, mint Jézus Krisztus keresztje újból és újból Istenre irányítom majd az emberek tekintetét.”*
Isten szeretete tette gyönyörűvé az első fenyőfát.
Ettől lett erős a második.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése