December 23. Kassai Tini: Angyalsúgta karácsony

Abban a városban nem szerették egymást az emberek. De ahogy egymást nem szerették, nem szerették magukat sem. Hiába pöffeszkedett az egyik, dülleszkedett a másik, hiába volt annyi cifraság, bőséges lakomák és nagy vagyon – valójában mélységes elégedetlenség vert tanyát mindenki szívében.

Nem szerettek, nem is voltak boldogok, de ezt ők nem tudták, szaladtak a napok után, loholtak a pénz után, vakon nézték egymás vergődését és nem mozdult soha senki keze, hogy valaki máson segítsen. Fuldokoltak, gyötrődtek, de nem tudták, miért a sok küszködés.

A karácsony is csak úgy jött el, mint minden évben, minden házban, ahogy régen is. Ettek, ittak, állítottak karácsonyfát valami olyan érzés nevében, amiben már nem hittek, amit képtelenek voltak megragadni, ami csak kusza álomképként fénylett valahol messze, magasan a füstös utcák felett. És hogy erre az álomképre egyáltalán emlékezni tudjanak, hogy fényéből megragadjanak egy kicsit, ha csak egy szikrányit is, hát az egész várost csillogó díszekbe, fényekbe öltöztették. Minden évben több és több fényt gyújtottak, de hiába… a szívek mélye sötét maradt.

Megelégelték ezt a karácsonyi angyalok, megelégelték a rengeteg magányosan vergődő szív sóhajtását és úgy döntöttek, súgni fognak újra. Nem először és tudták, nem is utoljára, de akkor karácsonykor már tenni kellett valamit.

 Lerepültek hát az égből és szárnyaikkal sorra érintették az embereket.Szíveket simogattak, súgtak szépeket. Valamit, amit nem lehetett, de nem is kellett szavakba önteni. És aztán figyelték, mi történik.

Elesett a csúszós jégen egy néni, és valaki, aki máskor szó nélkül tovább rohant volna, hirtelen megállt, felsegítette, még a kabátjáról is leporolta a havat. A néni aztán ebédet vitt a szomszédék kislányának, mert tudta, aznap későn érnek haza a szülők, éhes lesz már a gyerek. Máskor ez nem érdekelte volna, de azon a napon, valami megmoccant a lelkében. A kislány aztán virágot rajzolt egy másik kislánynak, mert tudta, ő is betegen fekszik, gyorsan el is küldte neki. Na nem postával, hanem magával a postással, aki hirtelen azt se tudta, munkája végeztével miért baktat át mégis a város túlsó felére, a bélyeg nélküli, extra küldeménnyel.

Megmutatta a rajzot édesapjának a beteg kislány, akinek fényes ötlete támadt: kiállítást akart hirtelen. Írt is pár levelet, telefonált sokat és lám, karácsony délutánjára össze is állt egy gyönyörű, gyerekrajzokkal teli terem. Eladták a rajzokat. Gyűlt a pénz, hogy aztán finomságokat, édességet, szép ruhát, ajándékokat vásároljanak mindenkinek, akiknek erre azon a karácsonyon nem tellett. Elindult valami…

Nem volt elég pénze a boltban valakinek, hát egy másik ember, messze a sor végéről előrefurakodott és kifizette a másik helyett a vacsorát. Nem bosszankodott, ahogy máskor tette volna és a furakodást se értették félre az emberek, sőt, valami furcsa érzés lett úrrá a szíveken… mintha angyal szállt volna el a fejük felett. Adni, tenni akartak váratlanul ők is.

 

Egy pék egyszer csak az utcán találta magát, kezében láda, abból kínálta forró kenyerét, a mézes, diós kalácsot. Ingyen adta. Szívből. Vitték az emberek.

Más valaki benzint vitt egy lerobbant autóhoz, egy férfi meg elsöpörte a havat az egész utcában, de különös gonddal sepert ott, ahol tudta egy törött lábú néni lakik. Tudta ő napok óta, hogy eltörte az a néni a lábát, de előtte csak morgott, miért nem oldja meg VALAHOGY az utca seprését. Az ő dolga nem? Hirtelen ráébredt, hogy érezheti magáénak is a feladatot. Mintha egy angyal adta volna a kezébe a seprűt, úgy dolgozott.

Megint más vásárolt egy szép kis fenyőt és a kórházba szaladt vele, fel is díszítette, örüljenek a betegek.

Egy étterem finom vacsorát dobozolt, vitte azoknak, akiknek se ételük, se szállásuk: hát az utcán terített karácsonyt. Megint más vastag takarókat vitt ugyanoda, mert a vacsora mellé meleg is jár.

 Volt, aki végre újra köszönt annak, akihez évek óta egy szót se szólt, más kitárta a szívét, megint más megbocsátott. Családok épültek újra, barátságok álltak helyre, testvérek zárták le az évek óta tartó vitát. Volt olyan is, akinek csak egy mosolyra tellett, de éppen olyanra vetődött mosolyának fénye, akinek arra akkor a legnagyobb szüksége volt.

És akkor fények gyúltak, és eltakarták a karácsonyi izzók üres csillogását.
Angyal súgta, angyalszárny simogatta, igazi karácsony született. Legyen a tiétek pont ilyen.