Volt egyszer egy suszter, értette a mesterségét, szorgalmasan dolgozott. Hogy, hogy nem, a végén mégis úgy tönkrement, hogy nem maradt egyebe, mint egyetlen pár cipõre való bõre. Abból este kiszabta a cipõt, hogy majd másnap elkészíti; tiszta volt a lelkiismerete, nem sokat emésztette magát a jövendõn, gondolta, majd lesz valahogy, tisztességes ember csak nem pusztul éhen; lefeküdt, és békességgel elaludt.
Másnap jó korán fölkelt, és neki
akart ülni a munkájának; hát ott áll: készen az asztalán a pár cipõ. A suszter
ámult-bámult, nem tudta, mit szóljon a dologhoz. Kezébe vette a cipõt, alaposan
végignézte, minden varrást, minden szögelést apróra megszemlélt; nem volt azon
semmi hiba, nincs a: a mestermunka, amelyik különb lehetett volna.
Hamarosan vevő is jött. Nagyon
megtetszett neki a cipõ. Fölpróbálta: éppen ráillett a lábára.
- Mintha csak nekem készítették
volna! - mondta örvendezve, és mert úgy találta, a suszter keveset kér érte,
valamivel többet adott az áránál. pontosan annyit, hogy éppen két párra való
bõr tellett ki belõle. A suszter este ezeket is szépen kiszabta.
"A többi munkát majd
megcsinálom holnap reggel - gondolta -, ráérek a dolgomtól."
De mire másnap fölkelt, készen
állt két pár cipõ, neki a kisujját sem kellett megmozdítania. Vevõ is akadt
mind a kettõre, jól megfizettek értük, s a suszter, a pénzen most már négy
párra való bõrt vásárolhatott.
Harmadnap reggel azt a négy pár
cipõt is készen találta. S így ment ez tovább napról napra, hétrõl hétre. Amit
este kiszabott, az reggelre elkészült. A cipész hamarosan tisztes jövedelemre
tett szert, és megint jómódú ember lett belõle.
Karácsony táján egy este szokása
szerint ismét kiszabta a másnapi cipõkhöz a bõrt, aztán, mielõtt lefeküdtek,
azt mondta a feleségének:
- Hallod-e, lelkem, mi lenne ha
ma éjszaka fönnmaradnánk, és meglesnénk, ki az, aki ilyen szorgalmasan segít
nekünk a mûhelyünkben?
Az asszony ráállt a dologra,
hiszen maga is sokat töprengett már rajta, csak hát nem mert elõhozakodni vele
az urának. Mécsest gyújtott, és föltette a szekrény tetejére, aztán elbújtak a
sarokban. Onnét figyelték, hogy lesz, mi lesz.
Mikor a toronyban éjfélt ütött az
óra, egyszer csak valami kaparászást, topogást, izgést-mozgást hallottak; az
ajtó egyarasznyira kinyílt, és két kedves kis manó surrant a szobába. Se szó,
se beszéd, odaültek a suszter asztalkájához, fogták a kiszabott bõröket, és
munkához láttak. Olyan fürgén, olyan ügyesen dolgoztak, parányi kis ujjukkal
olyan szaporán varrtak, tûztek, hogy a suszter azt sem tudta, hová legyen
ámulatában.
A manók addig egy szempillantásra
sem hagyták abba a munkát, míg a cipők el nem készültek, és fényesre pucolva
ott nem sorakoztak az asztalka mellett. Akkor egyet füttyentettek, s illa
berek! - eltûntek.
Másnap reggel azt mondta a
suszterné asszony:
- Meg kell hálálnunk ezeknek a manóknak,
hogy jómódba juttattak minket. Pucéron szaladgálnak az istenadták, még jó, hogy
meg nem fagynak! Tudod, mit? Varrok nekik ingecskét, kabátkát, mellényt,
nadrágot, kötök nekik harisnyát is, te meg csinálj mindegyiknek egy pár szép
kis cipõt.
Egész nap ezen dolgoztak; az
asszony kezében szaporán járt a kötõtû, csattogott az olló, készültek a kis
ruhák, az ember meg a székén kuporgott, és kalapált, szögelt, forgatta a
kaptafát, míg a kis cipõket meg nem csinálta. Este aztán a kiszabott bõr
helyett az ajándékokat rakták oda az asztalra; szépen elrendeztek mindent,
elbújtak a sarokban, és kíváncsian lesték, mit szólnak majd a manók.
Azok szokás szerint pontban
éjfélkor meg is jelentek, és tüstént dologhoz akartak látni. Hanem ahogy az
asztalra esett a pillantásuk, lecsapták a szerszámaikat és azt sem tudták,
mihez kapjanak, mit simogassanak, minek örvendezzenek. Egykettõre bebújtak a
kis ruhákba, felhúzták a kis cipõt, füttyentgettek, rikkantgattak, egyszerre
csak cincogva nótázni kezdtek.
Ugye, milyen csinos fiúk vagyunk?
Többet bizony nem is
suszterkodunk!
- énekelték; körültáncolták az
asztalt, szökdécseltek, ugrándoztak, végül aztán kiperdültek a szobából.
Nem is jöttek vissza soha többet.
A suszternak pedig élete végéig
jól ment a sora mindig volt munkája, és minden sikerült neki, amihez csak
hozzákezdett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése