S a kis pelyhek keringéltek,
esőcseppel nem cseréltek, éjjel a hold ezüst tükrén, nappal a nap arany taván
nézegette lenge táncát, hóruháját mind valahány. Ám alattuk egyszer éjjel a
felhők úgy váltak széjjel, mint a nyíló függöny szárnya, s feltűnt a föld sötét
árnya. Kedve elszállt Pehelykének, elhalkult a kristályének, nem is táncolt
akkor többet, úgy megszánta ő a földet, mert mély árnyékban forogva oly sötét
és oly mogorva. Félreült és gondolkodott: mit tehetne ő, hogy boldog s fehér
legyen lent a föld is! Ha tíz éjet ébren tölt is, kieszeli, mit tegyen, s hozzá
is fog iziben. Vajon egy vagy tíz éj telt-e, amíg végül kieszelte, de egy éjen,
mint az álom, elindult kék holdsugáron, és addig ment, mendegélt, míg a sötét
földre ért, színt vinni a téli éjbe, az emberek életébe.
Amint lengett és leszállott,
öt-hat kicsi gyerek állt ott, játszani közébük állott s a legkisebb
felkiáltott:"Itt az első fehér hó már!" Ámde szebb volt minden
szónál, s édesebb, mint a méhek méze, a keringő, kergetődző, első hónak
örvendező kisgyerekek nevetése. Kergették, mint fehér lepkét, dédelgették fehér
leplét, űzték, mint egy szikrát vető kicsi fehér csillagot, s kis Pehelyke
örömében ragyogott meg csillogott.
Hogy elfáradt végül ennyi játék
után, megpihenni leszállott egy embervállra. Ámde alig pihegett s üldögélt egy
keveset, egy kemény kéz lefricskázta. Pehelykének semmire sem volt többé ereje,
arra se, hogy lengedezzen vagy másik vállat keressen, libbent kettőt, libbent
hármat, s mint az őszi száradt-fáradt sárga levél, leszállt végre erőtlenül az
útfélre. Kis Pehelyke az útszélen feküdt, úgy, mint tavaly télen, s beragyogta
a mély estét. Kézbe többé ki se fogta s nem göngyölte bársonytokba, mint a
gyémánt kényes testét. Ámde aki rápillantott, mintha mesebeli hangot hallott
volna, lágy zenét, rámosolygott:"Ó, be szép és megható, itt az első tiszta
hó!"
Kis Pehelyke lesepert
kristályteste ott hevert, s tündökletes sugarát szórta egész éjen át, míg egy
cipő, mint a végzet, arra jött és reálépett. Szétolvadt szép hóruhája, ott
feküdt csúf sárrá válva, bús latyakban, szennyes lében, feketén a feketében...
De a rosszban is van jó, arra
járt a Fagyanyó. Pehelykét ölébe vette, jeges kézzel dédelgette, kristályruhát
adott rája, majd a szél szárnyára kapta, s magasba felringatta. S fent a
légben, fent a kékben, fent a tiszta messzeségben, lebbenve a szélnek szárnyán,
tündöklőn, mint a szivárvány, táncuk ismét csak kerengték a csillogó
hópehelykék. Mindannyian szép fehérek, de köztük a legfehérebb Pehelyke volt,
senki más, csupa tiszta csillogás. Fent fehér lett, mint a tejhab, míg a földön
sárrá olvadt! Kis Pehelyke mégsem bánta, hogy magát nagy útra szánta, titkon
mégis örvendezett, hogy elhagyta a kék eget, s a földre szállt, ahol láttán a
mosolygás úgy virult ki, mint a tündöklő szivárvány. Aki fent él a magasban, annak
bizony mosolyogni nem szokása. S hogy a mosolyt újra nézze, újra lássa, az első
hó ezért jön el évről évre, zsenge magok, kis gyerekek s tiszta szívek örömére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése