December 24. Karácsony igaz története

 

“Jézus Krisztus születésének ez a története: Anyja, Mária, Józsefnek a jegyese, még mielőtt egybekeltek volna, úgy találtatott, hogy gyermeket fogant a Szentlélektől. Férje, József igaz ember volt, nem akarta a nyilvánosság előtt megszégyeníteni, ezért úgy határozott, hogy titokban bocsátja el. Míg ezen töprengett, megjelent neki álmában az Úr angyala, és így szólt hozzá: »József, Dávid fia, ne félj magadhoz venni feleségedet Máriát, hiszen a benne fogant élet a Szentlélektől van! Fiút szül, akit Jézusnak nevezel el, mert ő szabadítja meg népét bűneitől.« Ezek azért történtek, hogy beteljesedjék, amit az Úr a próféta szavával mondott: Íme, a szűz fogan és fiat szül, Emmánuel lesz a neve. Ez azt jelenti: Velünk az Isten. József erre fölébredt álmából és úgy tett, ahogy az Úr angyala parancsolta.” (Mt 1,18-24)

“Azokban a napokban történt, hogy Augusztusz császár rendeletet adott ki, hogy az egész földkerekséget írják össze. Ez az első összeírás Quiriniusz, Szíria helytartója alatt volt. Mindenki elment a maga városába, hogy összeírják. József is fölment Galilea Názáret nevű városából Júdeába, Dávid városába, Betlehembe, mert Dávid házából és nemzetségéből származott, hogy összeírják jegyesével, Máriával együtt, aki áldott állapotban volt. Ott-tartózkodásuk alatt elérkezett a szülés ideje. Mária megszülte elsőszülött fiát, bepólyálta és jászolba fektette, mert nem jutott nekik hely a szálláson.” (Lk 2,1-7)

“Pásztorok tanyáztak a vidéken, kint a szabad ég alatt, és éjnek idején őrizték nyájukat. Egyszerre csak ott állt előttük az Úr angyala, és beragyogta őket az Úr dicsősége. Nagyon megijedtek. De az angyal így szólt hozzájuk: »Ne féljetek! Íme, nagy örömet adok tudtul nektek és az lesz majd az egész népnek. Ma megszületett a Megváltó nektek, Krisztus, az Úr, Dávid városában. Ez lesz a jel: Találtok egy jászolba fektetett, bepólyált gyermeket.« Hirtelen mennyei seregek sokasága vette körül az angyalt, és dicsőítette az Istent ezekkel a szavakkal: »Dicsőség a magasságban Istennek és békesség a földön a jóakarat embereinek!«

Mihelyt az angyalok visszatértek a mennybe, a pásztorok így szóltak egymáshoz: »Menjünk el Betlehembe, hadd lássuk a valóra vált beszédet, amit az Úr tudtunkra adott!« Gyorsan útra keltek, és megtalálták Máriát, Józsefet és a jászolban fekvő gyermeket. Miután látták, az ezen gyermekről nekik mondottak alapján ismerték fel. Aki csak hallotta, csodálkozott a pásztorok beszédén. Mária meg mind emlékezetébe véste szavaikat és szívében egyeztette. A pásztorok hazatértek, dicsőítették és magasztalták az Istent mindenért, amit csak hallottak, és úgy láttak, ahogy tudtul adták nekik.” (Lk 2,8-20)

KÖSZÖNÖM, HOGY VELEM TARTOTTAK AZ ELMÚLT 24 NAPBAN,

KÍVÁNOK MINDENKINEK BÉKÉS, BOLDOG, SZERETETTELJES KARÁCSONYT! 

December 23. Kassai Tini: Angyalsúgta karácsony

Abban a városban nem szerették egymást az emberek. De ahogy egymást nem szerették, nem szerették magukat sem. Hiába pöffeszkedett az egyik, dülleszkedett a másik, hiába volt annyi cifraság, bőséges lakomák és nagy vagyon – valójában mélységes elégedetlenség vert tanyát mindenki szívében.

Nem szerettek, nem is voltak boldogok, de ezt ők nem tudták, szaladtak a napok után, loholtak a pénz után, vakon nézték egymás vergődését és nem mozdult soha senki keze, hogy valaki máson segítsen. Fuldokoltak, gyötrődtek, de nem tudták, miért a sok küszködés.

A karácsony is csak úgy jött el, mint minden évben, minden házban, ahogy régen is. Ettek, ittak, állítottak karácsonyfát valami olyan érzés nevében, amiben már nem hittek, amit képtelenek voltak megragadni, ami csak kusza álomképként fénylett valahol messze, magasan a füstös utcák felett. És hogy erre az álomképre egyáltalán emlékezni tudjanak, hogy fényéből megragadjanak egy kicsit, ha csak egy szikrányit is, hát az egész várost csillogó díszekbe, fényekbe öltöztették. Minden évben több és több fényt gyújtottak, de hiába… a szívek mélye sötét maradt.

Megelégelték ezt a karácsonyi angyalok, megelégelték a rengeteg magányosan vergődő szív sóhajtását és úgy döntöttek, súgni fognak újra. Nem először és tudták, nem is utoljára, de akkor karácsonykor már tenni kellett valamit.

 Lerepültek hát az égből és szárnyaikkal sorra érintették az embereket.Szíveket simogattak, súgtak szépeket. Valamit, amit nem lehetett, de nem is kellett szavakba önteni. És aztán figyelték, mi történik.

Elesett a csúszós jégen egy néni, és valaki, aki máskor szó nélkül tovább rohant volna, hirtelen megállt, felsegítette, még a kabátjáról is leporolta a havat. A néni aztán ebédet vitt a szomszédék kislányának, mert tudta, aznap későn érnek haza a szülők, éhes lesz már a gyerek. Máskor ez nem érdekelte volna, de azon a napon, valami megmoccant a lelkében. A kislány aztán virágot rajzolt egy másik kislánynak, mert tudta, ő is betegen fekszik, gyorsan el is küldte neki. Na nem postával, hanem magával a postással, aki hirtelen azt se tudta, munkája végeztével miért baktat át mégis a város túlsó felére, a bélyeg nélküli, extra küldeménnyel.

Megmutatta a rajzot édesapjának a beteg kislány, akinek fényes ötlete támadt: kiállítást akart hirtelen. Írt is pár levelet, telefonált sokat és lám, karácsony délutánjára össze is állt egy gyönyörű, gyerekrajzokkal teli terem. Eladták a rajzokat. Gyűlt a pénz, hogy aztán finomságokat, édességet, szép ruhát, ajándékokat vásároljanak mindenkinek, akiknek erre azon a karácsonyon nem tellett. Elindult valami…

Nem volt elég pénze a boltban valakinek, hát egy másik ember, messze a sor végéről előrefurakodott és kifizette a másik helyett a vacsorát. Nem bosszankodott, ahogy máskor tette volna és a furakodást se értették félre az emberek, sőt, valami furcsa érzés lett úrrá a szíveken… mintha angyal szállt volna el a fejük felett. Adni, tenni akartak váratlanul ők is.

 

Egy pék egyszer csak az utcán találta magát, kezében láda, abból kínálta forró kenyerét, a mézes, diós kalácsot. Ingyen adta. Szívből. Vitték az emberek.

Más valaki benzint vitt egy lerobbant autóhoz, egy férfi meg elsöpörte a havat az egész utcában, de különös gonddal sepert ott, ahol tudta egy törött lábú néni lakik. Tudta ő napok óta, hogy eltörte az a néni a lábát, de előtte csak morgott, miért nem oldja meg VALAHOGY az utca seprését. Az ő dolga nem? Hirtelen ráébredt, hogy érezheti magáénak is a feladatot. Mintha egy angyal adta volna a kezébe a seprűt, úgy dolgozott.

Megint más vásárolt egy szép kis fenyőt és a kórházba szaladt vele, fel is díszítette, örüljenek a betegek.

Egy étterem finom vacsorát dobozolt, vitte azoknak, akiknek se ételük, se szállásuk: hát az utcán terített karácsonyt. Megint más vastag takarókat vitt ugyanoda, mert a vacsora mellé meleg is jár.

 Volt, aki végre újra köszönt annak, akihez évek óta egy szót se szólt, más kitárta a szívét, megint más megbocsátott. Családok épültek újra, barátságok álltak helyre, testvérek zárták le az évek óta tartó vitát. Volt olyan is, akinek csak egy mosolyra tellett, de éppen olyanra vetődött mosolyának fénye, akinek arra akkor a legnagyobb szüksége volt.

És akkor fények gyúltak, és eltakarták a karácsonyi izzók üres csillogását.
Angyal súgta, angyalszárny simogatta, igazi karácsony született. Legyen a tiétek pont ilyen.

December 22. Deák Virág: Varázslatos karácsony este

 Olyan csöndes téli éjszaka volt, hogy hallani lehetett, amint a hópelyhek eggyé válnak a több centi vastag hótakaróval, amely beborította a hegyeket, utakat és a háztetőket is. A csöndet csak egy-egy kóbor kutyaugatás törte meg, azok sem a holdat vagy a csillagokat ugatták, valami mást érezhettek… valami megmagyarázhatatlan békét, mely az egész falut ellepte a hóval és a füstölgő kéményekkel együtt.

Egy álmos hóember bámulta a kis templom ajtaját, ahová ünnepelni jöttek össze az emberek. A mise végét harang jelezte, finom énekszó hangzott fel, és a hívek hazaindultak. Utoljára egy őszes néni hagyta el a templomot, látszott, nem nagyon akaródzik neki hazaindulni. Szenteste volt, és ő, mint mindig, most is egyedül töltötte az ünnepet. Senki sem látogatta meg. Hiába volt sötét az utcákon, ő magabiztosan indult hazafelé… Ezerszer megtette már az utat a kis templomból a macskaköveken át az apró házikóig. Szülei háza volt ez, majd az ő családjáé, ám több éve csak Cicó nyávogása és az ő halk, öreges éneke törte meg a falakból áradó ólmos csendet.

A nénike már messziről látta, hogy a kéménye nem füstöl. Nem azért, mert a mise alatt nem volt, aki megrakja a tüzet, hanem úgy általában nem volt fája. Vagyis hát hogyne lett volna, hiszen a polgármesterasszony mindenkinek lerakatta az udvarába. De nem volt, aki felhasítsa, bepakolja a kis ház tornácára.

Nehezen lökte be a kaput, a hó eltorlaszolta a bejáratot… Tíz centi eshetett a mise kezdete óta. Óvatosan csoszogott el a házig, remegve nyitotta a zárat. A kulcs jéghideg volt, szinte ráfagyott elgémberedett ujjaira. Bent gyertyát gyújtott… úgy gondolta minek ide fény, hiszen maga van és Cicó, az öreg kandúr. Nekik a gyertyavilág is elég.

Kisvártatva matatást, kaparászást, suhogást hallott kintről. Rémülten botorkált ki az ajtóig, biztos volt benne, hogy betörő, aki szenteste fog rárontani, amikor még kiszolgáltatottabb, még gyámoltalanabb. A nyugdíja utolsó ezresei a gumicsizma szárában lapultak egy öreg harisnyába betekerve. Arra az esetre tette félre, hátha mégis meglátogatják az unokái… most ez a valaki el fogja venni tőle. Már egészen szédülni kezdett a rettegéstől, a hang egyre közeledett, a fülében lüktetni kezdett a vér, amikor valaki kopogtatott:

– Csókolom, itthon teszik lenni? Tessék beengedni.

Az asszony évek óta nem hallott olyan tiszta gyermekhangot, mint azon az estén. Résnyire merte csak kinyitni az ajtót, maga sem hitte el, amit ott látott. Egy kötött sapkás, ötéves forma kisgyerek állt előtte, arcát pirosra csípte a fagy. Kezében egy nagy kosár volt, látszott, alig bírja tartani.

A néni kitárta az ajtót, hogy beengedhesse a gyermeket, amikor meglepetésében kiesett a kezéből az égő gyertya. Ott volt az udvarán az egész falu. A férfiak fele fát vágott, a másik fele a havat tolta el a rozoga kapu elől. Az asszonyok pakolták a fát, néhányuk akkor kanyarodott be az udvarra székekkel, kosarakkal megrakva. Nem telt egy órába, és meleg tűz ropogott a kályhában, körülötte legalább tíz család mulatott boldogan, és körükben ott mosolygott az oly régóta magányos néni.

Mind eljöttek hozzá ezen az éjjelen, volt, aki csak vacsorára, volt, aki csak egy kupicára, de mind itt voltak, az egész falu. A gyerekek kerek szemmel hallgatták meséit a régi időkről, az asszonyok meleg kaláccsal kínálták, a férfiak egész télre elegendő fát pakoltak az eresz alá. A néni évtizedek óta nem érzett ilyen melegséget.

A vendégek szép lassan hazamentek, a néni is nyugovóra tért. Boldog békével töltötte el a tudat, hogy nincs egyedül ebben a nagy, rideg világban. Mosollyal az arcán aludt el.

A tűz még sokáig lobogott a kályhában. A parázs messze repült a kéményen át, és táncot járt a tető felett. Senki nem látta ezt a táncot, talán csak az álmos hóember a templom előtt.

Csodálatos, csöndes téli éjszaka volt…

December 20. Bösze Balázs: Erdei karácsony

Ezen a télen hamar leesett az első hó. Nagy, hízott pelyhekben esett, puhán és fehéren.

 Pici, a kétarasznyi kis fenyő még aludt. Mire felébredt, ruhácskáján észrevette azt a fehér micsodát, miről nem tudta, hogy mi az. Hideg volt kicsit, de szép és csillogó! 

Pici lucfenyő volt, fenn állt a Várison, a Deák-kút alatt. Körülötte állt az egész nagy fenyőcsalád, lucfenyők, a rokonok: az erdei fenyők, a páváskodó ezüstfenyők, a tiszafák. Távolabb álldogáltak a többiek: a tölgyeke, bükkök a gyertyán és a cser.

Tőle alig fél fahossznyira egy nagyobb, idősebb fenyő figyelte a szürke eget. Szép volt és karcsú az idegen, ám a saját törzséből való. A többiek Sudárnak szólították! Távolabb,  a tisztás szélén laktak a vörös fenyők, erdei fenyőóriások.

Sudár észrevette, hogy Pici felébredt. Megszólította!

- Hogy aludtál? - kisöreg!

- Jól - jól köszönöm, udvariaskodott Pici.

Kikandikált Sudár válla fölött a tisztás felé, s azonnal feltűnt neki, hogy ma mindenki olyan furcsán ünnepélyes.

- Milyen nap van ma? - kérdezte kíváncsian Sudártól!

- Ma van karácsony ünnepe - volt a válasz!

- Az meg micsoda? - érdeklődött tovább.

- Én sem tudom - felelte Sudár.

A tisztás szélén  az egyik erdei fenyőóriás elnevette magát. Hangja mély búgással gurult át az erdőn.

- Elmesélem nektek! Én már sok dolgot láttam; és tudom, hogy mi az a karácsony.

A többi fa elhallgatott. Némán figyeltek az erdei fenyőre, aki halkabbra fogta a hangját és mesélni kezdett.

Lent a völgyben, nagy, kocka alakú kőtömbök állnak. Azok a házak. Ahol sok ház áll egymás mellett: az a város.

Nagy, magas oszlopokon szentjánosbogarak ülnek a házak között, ők világítanak. A városban, a házak belsejében élnek és laknak az emberek. Két lábon járnak, s a fejük alatt a vállukból két ág nőtt ki, az a kezük.     Tavasszal elszórják a szemetet a fák között, nyáron letörik az ágakat, ősszel gyantát csapolnak kis cserepekbe.

Ilyenkor mikor a hó esik, az emberek vastag bundákat húznak,meleg csizmákat, mert fáznak. Ha karácsony ideje közeleg, vállukra emelik a csillogó fejű baltát, hónuk alá szorítják a boszorkányfogas, harapós fűrészt, s kijönnek ide közénk.

A nyúlánk, szép és karcsú fiatalját kivágják, elviszik magukkal a házaikba, ott feldíszítik őket, cukrot és aranyozott diót aggatnak a fára. Énekelnek és örülnek, színes szalagokkal átkötött ajándékot adnak egymásnak. Hát ez a karácsony!

A szeretet és az ajándékozás ünnepe.

- Ez csuda szép lehet - súgta Pici Sudárnak.

Az öreg fenyő nem szól többet - halkan szuszogott. A többiek semmit sem kérdeztek, álltak némán, meglepetten gondolkodtak. Valahol - nem messze - megzörrent egy-egy bokor,s ezzel együtt furcsa, ismeretlen hangok szálltak fel a tisztásra, belopództak a fenyők közé! Az öreg fenyő felriadt a szundikálásból, s rémülten súgta a 'többi fának:

- Most figyeljetek - ezek az emberek!

És az emberek kiválasztottak pár fenyőt - köztük Sudárt is - ezeket kivágták és elvitték magukkal. Pici megfigyelte azokat a furcsa nagy valamiket, amiben az emberek jártak. Vastagon és sárosan tapadt rá a hó. A furcsa valamik folytatását is látta, de attól feljebb már nem tudta meglesni őket. Ahhoz pici volt  és csenevész, azok meg túlságosan is hatalmasak.

Elmentek az emberek - egyedül maradtak végre a fenyők. Némelyikük a párját gyászolta, Pici azonban nem siratott senkit.

Sudárt sem. Megérezte, hogy ennek így kellett lennie. Az ember hatalmas és felséges - így mondta az öreg fenyő - jutott  az eszébe.
A tölgyek, bükkök és a cser halkan dúdolni kezdtek egy számára ismeretlen dalt. "Oh, gyönyörű, szép, csodálatos éj..." Lassan  a többiek is átvették a dallamot, együtt énekelt az erdő minden fája. A szürke ég erszénye újra kinyílt, s a hó csak hullt, hullt Pici vállára. Csillogó fehér ruhát borított rá! Arra lett figyelmes, hogy a többi körülötte táncol és örül. Éneklik azt a furcsánszép éneket:

-        Óh, gyönyörű, szép, csodálatos éj ...

December 19. Veress Andrea Hajnalka: A négy gyertya meséje

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer négy gyertya. Olyan nagy volt a csend körülöttük, hogy tisztán lehetett érteni, amit egymással beszélgettek.

Azt mondta az első :
– ÉN VAGYOK A BÉKE!
De az emberek nem képesek életben tartani. Azt hiszem, el fogok aludni.
Néhány pillanat múlva már csak egy vékonyan füstölgő kanóc emlékeztetett a hajdan fényesen tündöklő lángra.
A második azt mondta:
-ÉN VAGYOK A HIT!
Sajnos az emberek fölöslegesnek tartanak. Nincs értelme tovább égnem.
A következő pillanatban egy enyhe fuvallat kioltotta a lángot.
Szomorúan így szólt a harmadik gyertya:
– ÉN A SZERETET VAGYOK!
Nincs már erőm tovább égni.
Az emberek nem törődnek velem, semmibe veszik, hogy milyen nagy szükségük van rám.
Ezzel ki is aludt.
Hirtelen belépett egy gyermek. Mikor meglátta a három kialudt gyertyát, felkiáltott:
-De hát mi történt? Hiszen nektek égnetek kéne mindörökké!
Elkeseredésében hirtelen sírva fakadt.
Ekkor megszólalt a negyedik gyertya:
-Ne félj! Amíg nekem van lángom, újra meg tudjuk gyújtani a többi gyertyát.
– ÉN VAGYOK A REMÉNY!
A gyermek szeme felragyogott. Megragadta a még égő gyertyát, s lángjával új életre keltette a többit.

A remény szikrája ott ég bennünk, csupán lángra kell gyújtanunk, s akinek csak lehet továbbadnunk- lehet, hogy mesével, lehet, hogy máshogyan…

December 18. Mentovics Éva: Mióta van csillag a karácsonyfa csúcsán?

Egyszer, réges régen, egy teliholdas decemberi éjszakán, amikor milliónyi csillag ragyogott az égen, néhány egészen apró kis csillagocska pajkosan játszadozott az öreg Hold mellett.

Remekül érezték magukat. Huncutkodtak, viháncoltak, csintalankodtak.
Addig-addig rosszalkodtak, amíg az egyik kis csillagot valamelyik társa véletlenül alaposan oldalba lökte.
- Bocsánat, nem volt szándékos! – mentegetőzött a kis rosszaság.
- Segítség! Kapjon el valaki! – kiáltotta ijedten a szegény pórul járt csillagocska. De sajnos már senki sem tudott utána nyúlni.
Elveszítette az egyensúlyát, és elkezdett zuhanni lefelé. Zuhant, zuhant egyenesen a Föld felé. A társai egyre távolabb kerültek tőle. Ő pedig rettenetesen félt, mert ilyen még soha sem történt vele.
Lehet-e még annál is rosszabb, hogy lepottyant, és elveszítette a társait?
Hosszú ideig csak zuhant, zuhant lefelé, ám egyszer csak valami érdekes dolog történt. Mintha valaki kinyújtotta volna érte a karját. Egy enyhén szúrós, zöld valami alányúlt, és elkapta.
A kis csillagocskának fogalma sem volt róla, hogy mi történt?
Éppen egy fenyves erdőbe pottyant le. Az enyhén szúrós zöld valami pedig egy hatalmasra nőtt fenyőfa volt.
- Nem tudom, hogy ki vagy, de kérlek, segíts nekem, hogy vissza tudjak menni a barátaim közé! – könyörgött a kis csillagocska, és olyan kedvesen mosolygott, amennyire csak tudott a történtek után.
- Én vagyok az erdő legöregebb fenyőfája. - recsegte kedvesen az öreg fenyő. Már nagyon sok mindent megértem. Évtizedek óta csodállak benneteket, hogy télen – nyáron milyen ragyogóan, fényesen tündököltök ott az égbolton. Szóval sok mindent megértem, de ilyen még soha sem történt velem, hogy egyikőtök az ölembe pottyant volna. De ha már így esett, nagyon szívesen megpróbálok neked segíteni, hogy visszakerülj az égboltra.
- Előre is nagyon köszönöm neked, kedves fenyő! – hálálkodott a kis csillag.
- Még ne köszönj semmit sem! Megteszek minden tőlem telhetőt, de biztosat nem ígérhetek. – mormogta kedvesen a fenyőfa.
Középső ágai egyikével megfogta a kis csillagocskát, és jó nagy lendületet vett… A kis csillag szállt, szállt egy ideig felfelé, majd lelassult, … és visszapottyant a fenyő ágai közé.
A vén fenyő még jó néhány kísérletet tett, hogy visszahajítsa a pórul járt csillagocskát, de sajnos nem járt sikerrel. - Látod, te árva kis csillagocska, nem tudok rajtad segíteni. Annyit azonban megtehetek, hogy felültetlek a legmagasabb ágam hegyére, úgy talán egy kicsit közelebb leszel a barátaidhoz.
- Jól van. - szólt búslakodva a kis csillagocska.
- Mindenesetre köszönöm, hogy megpróbáltál segíteni.
Az öreg fenyő pedig gyengéden megfogta, és feltette a csúcsára.
A kis csillagocska egy ideig búslakodott, majd lassan beletörődött a sorsába, és elkezdett ugyanolyan fényesen, szikrázóan világítani, mint ott fenn, az égbolton.
Amikor az égből a társai megpillantották, hogy milyen csodálatosan mutat a kis csillagocska ott lent a havas tájon, a hatalmas fenyőfa csúcsán, nyomban irigykedni kezdtek rá.
- Nézzétek csak, milyen jól fest a mi kis barátunk ott, azon a szép, zöld fenyőfán! Mennyivel jobb helye lehet ott neki, mint itt nekünk! Talán még a fénye is sokkal szikrázóbb, mint amilyen korábban volt!
Addig-addig csodálták a kis csillagocskát ott lent, a havas fenyőfán, mígnem elhatározták, hogy ők is leugranak.
Azon az éjszakán rengeteg csillag hullott alá az égből, hogy egy-egy szép, zöld fenyőfa csúcsán folytathassa a ragyogását.
Néhány nap múlva favágók érkeztek az erdőbe. Nagyon elcsodálkoztak a látottakon, de egyben örültek is, mert ilyen fenyőfákkal még soha sem találkoztak.
Ki is vágták mindegyiket, hogy majd feldíszítve karácsonyfaként pompázhassanak a házakban. Az égbolton tündöklő csillagok pedig ámuldozva figyelték, hogy mi történik a falu széli fenyves erdőben?
Elérkezett a karácsony. Minden házban fények gyúltak, és igazi ünnepi hangulat költözött az otthonokba.
Az égen ragyogó csillagok kíváncsiskodva tekintettek be az ablakokon.
Azonban amit ott láttak minden várakozásukat felülmúlta.
A csillag-barátaik már nem csak egy egyszerű zöld fenyőfa csúcsát díszítették, hanem egy-egy pompásan, csillogóan feldíszített karácsonyfán ragyogtak.
Az emberek körbeállták, csodálták, és énekszóval köszöntötték őket.
Az égen tündöklő csillagok ekkor határozták el, hogy minden karácsony előtt leugranak egy- egy fenyőfára, hogy nekik is részük lehessen ebben a pompában, és szeretetteljes fogadtatásban. Azt pedig, hogy kit érjen ez a megtiszteltetés, minden decemberben sorshúzással döntik el.
Azóta díszíti csillag a karácsonyfák csúcsait.

December 17. A három fenyőfa legendája

  

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer hegycsúcs, ahol három kis fenyőfácska állt és arról álmodozott, mi lesz majd belőle, ha megnő.

Az első fácska vágyakozva nézett fel a csillagokra, amelyek úgy szikráztak fölötte, akár a gyémánt. *”Szeretnék kincsesláda lenni!”* – kiáltott fel. *”Beborítva arannyal és telve gyönyörű drágakövekkel. Én leszek a legcsodálatosabb kincsesláda a világon.”

A második tekintetével követte a kis patakot, ami szokott útján csörgedezett a tenger felé. *”Jó volna büszke hajónak lenni* – sóhajtotta – *átszelni a viharos tengert, hatalmas királyokat vinni egyik parttól a másikig! Belőlem lesz a legerősebb tengerjáró az óceánokon.”*

A harmadik fenyőfa lenézett a völgybe. Férfiak és nők sietősen tették a dolgukat a forgalmas kisvárosban. *”Én egyáltalán nem akarok elmozdulni erről a helyről” – mondta. “Szeretnék olyan magasra nőni, hogy amikor az emberek megállnak, hogy megnézzenek, felemeljék a tekintetüket az ég felé, és Istenre gondoljanak. Én leszek a legmagasabb fa a földön!”*

Múltak az évek. Eső jött és sütött a nap s a három kis fenyőfa nagyra és magasra nőtt.
Egy napon három favágó ballagott fel a hegyoldalon. Egyikőjük megpillantotta az első fenyőfát, és azt mondta: *”Csodálatos ez a fa! Éppen erre van szükségem.”* És a fa eldőlt a fényesen csillogó fejsze csapásai alatt. *”Most lesz belőlem az a szép kincsesláda – gondolta a fenyőfa – csodás kincseket kapok majd.”*

A másik favágó a második fát szemelte ki. “Ez a fa erős. Pontosan ilyen kell nekem.” És eldőlt a második fenyőfa is a fejsze ütéseire. *”Végre átszelem a tengert!” – gondolta. “Büszke hajó leszek, királyoknak való!”*
A harmadik fenyőfa úgy érezte, hogy egy pillanatra a szíve is megáll, amikor az utolsó favágó ránézett. Ott állt egyenesen és magasan, büszkén mutatva az égre. De a favágó nem nézett fel oda. *”Nekem bármelyik fa megteszi”* – mormogta, azzal kivágta a harmadik fenyőt.

Az első fenyőfa egy asztaloshoz került. De az öreg asztalos nem gondolt kincses ládára. Gyakorlott kezei alól egy jászol került ki. A szép fenyőfa nem gyémánttal és drágakövekkel lett tele, hanem fűrészporral és szénával az éhes állatok számára.
A második fenyőfa mosolygott, amikor a favágó elvitte a hajóépítőhöz. De nem valami nagy és erős tengerjáró készült belőle, hanem a fűrészelés és kalapácsolás után egy egyszerű halászbárka állt a víz partján. Mivel túl kicsi és gyenge volt ahhoz, hogy tengerre szálljanak vele, ezért egy tavon hajóztak rajta egyik parttól a másikig. Minden nap átható halbűz töltötte be és lassan beivódott a hajó deszkáiba, gerendáiba.
A harmadik nagyon meglepődik, amikor a favágó gerendákra hasította és otthagyta egy farakásban. *”Soha nem akartam más lenni, csak állni a hegytetőn, és Isten felé mutatni.”*

Sok-sok nap telt el és sok-sok éjszaka. A három fenyőfácska már majdnem elfelejtette egykori álmát. De egy éjjel egy fénylő csillag gyúlt ki éppen afölött az istálló fölött, amelyikben a jászol állt. Vándorok érkeztek és egy fiatal nő fektette gyermekét a jászol puha szalmájára. *”Bárcsak jobb helyet készíthetnék néki!”* – sóhajtott fel a férfi, aki mellette volt. Az anya megszorította kezét és mosolygott. A csillag rásütött a fényes és erős fára. *”Ez a jászol a legjobb hely neki”* – mondta az asszony. És az első fenyőfa rájött, hogy most nála van a világ legnagyobb kincse.

Évek múltán egy este fáradt utasok szálltak fel a halászhajóra. Egyikük azonnal elaludt, ahogy a hajó kifutott a tóra. Éjjel hirtelen feltámadt a szél és a víz fölött hatalmas vihar kerekedett. A hajó hánykolódott az óriás hullámok tetején. Tudta, hogy nem elég erős ahhoz, hogy az utasokat ilyen nagy szélben és esőben épségben a partra vigye. Ekkor felébredt a fáradt vándor. Felállt, kinyújtotta karját és annyit mondott: “Csend!” – és a vihar elült. Olyan gyorsan, mint ahogy kezdődött. A második fenyőfa pedig tudta, hogy a leghatalmasabb király volt ott azon az éjszakán.

Egy péntek reggel előhúzták az utolsó fából készült gerendákat is a rég elfelejtett rakásból. Összeácsolták, majd egy tomboló és gúnyolódó tömegen hurcolták keresztül. Megborzongott, amikor néhány katona egy ember kezeit szögezte a gerendáihoz. Rútnak és kegyetlennek érezte magát. De vasárnap reggel, amikor a nap sugaraival fellármázta a levegőt és a földről az öröm áradt, tudta a harmadik fa, hogy Isten szeretete mindent megváltoztatott. 
”Mégiscsak megvalósulnak az álmaim – mondta. Nem leszek ugyan a legmagasabb fa az erdőben, de ettől a naptól kezdve, mint Jézus Krisztus keresztje újból és újból Istenre irányítom majd az emberek tekintetét.”*

Isten szeretete tette gyönyörűvé az első fenyőfát.
Ettől lett erős a második.

És ha valaki valamikor a harmadik fára gondolt, annak Istenre kellett gondolnia.

BEJEGYZÉS NAVIGÁCI